Gergely Tibor
Életem java részét a többi emberhez hasonlóan csak az örökös munkával, rohanással, a családfenntartás problémáival töltöttem el úgy, hogy mindig éreztem, hogy valami nagyon hiányzik. Sokszor gondolkodóba estem, vajon mi ez az űr odabent? Valóban csak arról kell szólnia egy ember életének, hogy szinte saját maga rabszolgájaként csak a pénzkeresésnek szentelje minden idejét? Mi lesz így az emberi kapcsolatokkal? Meddig tudunk így emberként élni és mikor válunk érzéstelen gépekké? Isten erre teremtette volna az embereket? Nyilván nem, hiszen minden vallásban teljesen más értékrendet tanít. Elkezdtem hát templomba járni, hogy ráleljek a lelkemet megérintő tartalomra. Az érzés jó volt, de valóban félnem kellene Istentől? Az Ő büntetésétől? A büntetés utáni vágya erősebb lenne, mint a szeretete? Ezt sehogy sem értettem. És ráadásul a papi prédikációkban nagyon-nagyon erősen jelen volt a politika. Ezen tapasztalatok alapján arra jutottam, hogy köszönöm ebből nem kérek. Egészen addig míg el nem jutottam egy esszénus Istentiszteletre. Az ott tapasztaltak alapján csak ámultam és ámultam. Mi ez a különleges érzés itt körülöttem és bennem? Mit hallok? Isten szeret és nem büntetni akar minket? A prédikációkban nincs politika? És ami a lényeg: a szertartásról minden ember ragyogó tekintettel és mosollyal az arcán távozott és látszott, hogy valóban megérintette őket Isten szeretete. Megtaláltam hát én is amit kerestem. Rendszeresen kezdtem járni a szertartásokra. Majd felébredt bennem egy érzés és gondolat. Milyen nagyszerű lenne, ha minél több ember átélhetné, megtapasztalhatná, hogy mindig van egy sziget ahol a lelke töltődhet, felüdülhet és magára találhat. Azt gondolom, hogy az útmutatás pedig a pap dolga. Dolgozó emberként és papként eme nagyszerű feladatban szeretnék részt venni.